test

testeden merengek. hej, be szép is az anyanyelv. mert először is ott fekszem rajta, fejemet válladhoz fúrom, kérdezgetem, nem nyomlak-e, kajánul felröhögsz, "életem terhe" (ez vagyok) "nem nyomsz, csak nehezen kapok levegőt". bőrszétválás. nézlek dühömben, hülye ezzel ne viccelj! sírnál ha meghalnék - kérded, s már mohón csókolod belém a létet. a Léthét. mert évek múltak el egymással terhelt életünkben, s csak most eszmélek... "sírnék" - de mégsem mondtam ki. pedig féltettelek a haláltól. tudtam, hogy hajnaltájt érkezik, s te nehezen bírod az éjszakázást.
a halál beállta 15:20. és másodszor pedig:
mit bír a test? büszke viaskodását a lélekkel, láttam. mert az a test, aki nem szégyelli magát ily halál előtt, büszke. a lélek meg szemet huny a csontokra száradt bőr fölött, és nem emlékszik a nedvedző orrlyukakra, a pelenkázott ágyékra, az agysejtekre, amik gyámoltalan gyermekként futnak tova a halál elől. te a test, mi a lélek. keresett-e kezed menedéket? eljátszom a gondolattal, miközben ujjaid megadón görbülnek a lepedőre, csuklód alá csúszom és állandósítom a pillanatot: "életem terhe" (ez vagy).