Emlékeim nagykabátján hol díszes gomb, hol lyukas zseb... - vázlat

Mint egy régi szövetkabát. Ismerős az illata, tudom, hogy az enyém, de tapintása mégis idegen már. Apró részein el-elmosolyodom, s komolyan elgondolkodom, miért nem varrta be a zsebét senki...
Az apámra gondolok. Mióta nincs, mindig rá. Valahogy mintha elvárás is lett volna, soha ki nem mondott, hogy jó nevű gimnáziumban tanuljunk, hiszen ő is a győri bencésekhez járt, nehéz időkben.
Legendás tanárairól szóló legendás történeteit kívülről ismertük. S vágytam rá, hogy nekem is legyen ilyen. Lett. Tőlük tanultam meg javarészt azt, ami egy minőségibb élethez segített hozzá. Itt értettem meg, mi az, hogy kultúra, felelősség, tudatosság, mások elfogadása.

lyukas zseb

S itt kezdtem érteni magamat is.
Nekem nem volt itt mindig jó. S miattam másoknak sem volt mindig jó.
Idő kellett, míg magamhoz finomodtam, s hagytam el mindazt, ami sallang, ami igaztalan.
Mi maradt? Egy lyukas zseb, amit nem, dehogy kell bevarrni. Beledugva kezemet, itt marad velem cinkos emléknek. Hogy ilyen is voltam, s hogy ezáltal lettem az, aki.

hol díszes gomb

Érettségi után évekig nem voltam az épületben. S mikor újra jöttem, már ez volt a munkahelyem.  Furcsa otthonosság-érzés. S nemcsak azért, mert családunkban összesen kilenc évig volt mindennapi beszédtéma a szent imre, de azért is, mert szeretet vett körül. Igen közhelyes, hívhatjuk sokféleképpen. Én mégis szeretetnek hívom.
S így gondolok azokra a tanáraimra, akik nem féltek önmaguktól, s mindenféle hierarchikus nehézséget félretéve, bizalmukba fogadtak.
Akik saját úton levésükbe beavatva tanítottak, de többre, mint a tudományok...
Akik komolyan vették a kérdéseimet, a kételyeimet, mindazt, ami legmélyen én voltam.
Akik lettek később az élet sokféle területén segítőim, s talán itt-ott barátaim. 

poszttraumatikus

...egy szombati estén kezdődött. egyedül volt otthon. ez mindig mérhetetlen szabadságérzetet nyújtott neki, még ha csak egy éjszakáról is van szó. aztán egy véletlen telefon, s megtudjuk, este autóba ült. pedig hályog van a szemén, szinte vak. két dolog jut eszembe, vagy baj van, vagy részeg. az anyunak még egy, hogy a szeretőjéhez megy. hosszasan telefonálgatunk, biztos, hogy őt látták? nem lehet, hogy valakivel összetévesztették? kerestetjük, de tényleg üres a lakás, tényleg autóba ült. mi is ülünk. meredünk magunk elé, és azt hajtogatjuk, ez képtelenség. nem ihatott annyit, de tudjuk, hogy igen. s azt is, hogy mennyire labilis idegileg az utóbbi években. nem merjük kimondani egymás előtt, de mindketten tudjuk, kezdődik...
... Másnap reggel meglátogatja a sógornőjét. A nő faggatja, hol volt tegnap este, keresték többen, aggódtunk, de nem tud visszaemlékezni. Hosszasan gondolkodik, erőlködik, de nem megy. Láthatóan fájdalmai vannak. Mi a baj? Fáj a mellkasom. Istenem, infarktusod van! Lehet...
De tegnap hol voltál??? Elmentem templomba. Este??? ... Este??? Azt hittem reggel van. Azt hittem, már reggel van, összezavarodtam...
A sógornője annyi zavarba jön ettől a mondattól, hogy nem bír megszólalni.
Vettél be gyógyszert??? Igen, fájdalomcsillapítókat, de nem jobb. Menj be az ügyeletre! Megvárom Marikát...

Amikor apám halálára gondoltam, mindig hosszú-hosszú leépülésre készültem. A mája, a gyomra, az agya, a szíve. De más jutott. Másnap az ügyeleten megállapítják, hogy nem volt infarktusa, a vérképe viszont csapnivaló, azonnali kivizsgálások következnek. Még aznap közlik velünk, a tüdején áttét van, s most minden erővel azon lesznek, hogy a primer daganatot diagnosztizálják...

közepesen szabadon

ha valaki eljönne értem, hogy elvigyen magával, hogy minden vágyam teljesüljön, hogy fény legyen örökké, hogy csordultig legyek, hogy többé sohase féljek, hogy ne fájjon soha semmi, hogy... bizisten maradnék.

halottaimmal álmodom. nagyképűen többes számot írok, pedig nem többell, csak azzal az eggyel. várok rá álmomban. tudom, hogy most épp nem emlékszik rám, de meg fog gyógyulni, s akkor újra rend lesz. kívül és belül. felépül, nem emlékszik. fáj mindenem, sírok álmomban. és valaki sír a valóságban. ébredek, könnyes a szemem. odalépek a síróhoz, ölbe veszem, megnyugszik. negyed óra csönd. a gyerek ütemesen nyel, nekem ütemesen hullnak a könnyeim.

éjjel fél három van. egyedül fekszem a közös ágyban, nem bírom fölkapcsolni a lámpát, nem bírok átmenni a szomszéd szobába a férjem öleléséért, meredek a sötétbe, a hiányba, a gyerekem szuszogásába.

a másnap feltűnően csendben telik. Zozuska nyugodt, ütemesen nyel nappal is, komoly szemeivel fürkész a fényben. alig beszélek hozzá. csak ringatom és nézem. most jó. nincs hiány. szabad vagyok. közepesen szabad.