Emlékeim nagykabátján hol díszes gomb, hol lyukas zseb... - vázlat

Mint egy régi szövetkabát. Ismerős az illata, tudom, hogy az enyém, de tapintása mégis idegen már. Apró részein el-elmosolyodom, s komolyan elgondolkodom, miért nem varrta be a zsebét senki...
Az apámra gondolok. Mióta nincs, mindig rá. Valahogy mintha elvárás is lett volna, soha ki nem mondott, hogy jó nevű gimnáziumban tanuljunk, hiszen ő is a győri bencésekhez járt, nehéz időkben.
Legendás tanárairól szóló legendás történeteit kívülről ismertük. S vágytam rá, hogy nekem is legyen ilyen. Lett. Tőlük tanultam meg javarészt azt, ami egy minőségibb élethez segített hozzá. Itt értettem meg, mi az, hogy kultúra, felelősség, tudatosság, mások elfogadása.

lyukas zseb

S itt kezdtem érteni magamat is.
Nekem nem volt itt mindig jó. S miattam másoknak sem volt mindig jó.
Idő kellett, míg magamhoz finomodtam, s hagytam el mindazt, ami sallang, ami igaztalan.
Mi maradt? Egy lyukas zseb, amit nem, dehogy kell bevarrni. Beledugva kezemet, itt marad velem cinkos emléknek. Hogy ilyen is voltam, s hogy ezáltal lettem az, aki.

hol díszes gomb

Érettségi után évekig nem voltam az épületben. S mikor újra jöttem, már ez volt a munkahelyem.  Furcsa otthonosság-érzés. S nemcsak azért, mert családunkban összesen kilenc évig volt mindennapi beszédtéma a szent imre, de azért is, mert szeretet vett körül. Igen közhelyes, hívhatjuk sokféleképpen. Én mégis szeretetnek hívom.
S így gondolok azokra a tanáraimra, akik nem féltek önmaguktól, s mindenféle hierarchikus nehézséget félretéve, bizalmukba fogadtak.
Akik saját úton levésükbe beavatva tanítottak, de többre, mint a tudományok...
Akik komolyan vették a kérdéseimet, a kételyeimet, mindazt, ami legmélyen én voltam.
Akik lettek később az élet sokféle területén segítőim, s talán itt-ott barátaim.