mária magdolna titka

A MESTER HALOTT. azon az éjszakán, amelyen elárulták, elátkoztam egy asszonyt. megijedtem a testétől. a hét ötödik napján napnyugtakor, a mester ott ült a getszemáni nevű majorban. csend volt kívül és belül, a zöldfejű katonák nem engedték a távoli zajoknak, hogy megzavarják. akik ismertük, tudtuk, most imádkozik.
könnyezett. talán tudnom kellett volna, hogy fél.
odalépett hozzá egy asszony, és térdepelve csókkal illette a mester átkulcsolt kezét.
Jesua a szemébe nézett. Valamit dadogott az asszony, erre Jesua még jobban sírt. az asszony ezután több helyen megcsókolta. Az alkarját, a vállát és a mellkasát, itt időzött kicsit mintha a szívének súgott volna, Jesua szótlanul-mozdulatlanul zokogott.
Eztán az asszony levetette ruháit, fájdalmasan sírt, majd mezítelen testben és lélekben eltűnt a kertben. Jesua nem nézett utána.
én aznap éjjel megátkoztam ezt az asszonyt. Jesuát ekkor láttam utoljára.
azóta három hónap telt el. híre ment, hogy feltámadt. láttam, hogy is tagadnám? de én minden éjjel a síró Jesuát látom a görcsös törzsű olajfa alatt és a nőt a csókjaival. hitetlenek beszélik, hogy aznap reggel, amikor híre ment az elgörgetett sziklának és üres volt a barlang, a getszemáni majorban egy halott asszony testére leltek. kezében egy gyolcsdarabot szorított. a katonáktól hallottam, még meleg volt a test a hatodik órában.
én megátkoztam ezt az asszonyt. én minden éjjel a síró Jesuát látom a görcsös törzsű olajfa alatt és a nőt a csókjaival.
telnek a napok. látom a testemet, ahogy lassan elsorvad. sajnáltam tőle azt az útravaló csókot és most minden éjjel a síró Jesuát látom a görcsös törzsű olajfa alatt. szárad a bőr a csontjaimra, kiszikkaszt valami rettenet. összekoccan fogsorom, ideglázas dadogás. Jesua bocsáss meg, végy ki engem ebből a pokolból!
tagadva éjfekete érzéseinket és megátkozva az életet önmagunkat fosztjuk meg a metamorfózis áldásától, csókkal árulunk és üdvözítünk, már értek, de késő van.
közelebbközelebbmindigfeléd.