szürreális szép napok

a nő kendőbe burkolózott és zarándokolt a tömeggel. némán a menetben, várva a feltámadást. eleven fájás, gyöngyöző rettenet. azon az éjszakán, amelyen elárultatott, mindenki aludt. most hipnotikusan hisszük, hogy virrasztásunktól életre támad. ha megérkezünk megcsókoljuk a férfi testét, s ezzel kezdetét veszi az örök húsvét. a nő elfordul és látja az anyát, ölére gondol, mely egyszerre kisebzett és myraillatú. akar-e még mondani neked valamit a fiam? bekönnyezi arcomat, én nem tudom, remegem, ajkát hazugság nem hagyhatja el, mégsem vallom meg, hogy álmaimból is elutaztál, isten kezét szorongatod arcom helyett, most még csak tükör által homályosan, de majd akkor színről színre. az antikvárius kéri szeretkezzünk, szorít és engedek, utolsó emberi arcomtól rabol meg, menekülni egyfelé lehetne, de isten a férfival van elfoglalva. nyelem a könnyeimet, törölgetem véres arcom helyét, tenyeremben viszem lekapart sebeimet. a kápolna sötét, a férfi teste a kereszten előttem, letérdelek és megcsókolom. sebe nincs. teste gyönyörű. felmagasztalt valósága görcsökkel szakít ki belőlem valami ősidőktől létező lüktetést. semmisemfájsemmisemfáj öklendezem a könnykendőbe, tompa őszi pompa, semmisemfáj...
szomorúak voltunk. ez nem az a film volt, amiről álmodtunk. nem az a teljes film volt, amit közülünk mindenki hord magában. a film, amit meg akartunk volna csinálni. bizonyára titkosabban: amit meg akartunk élni. mikor ébredsz már föl végre?