vámkezeltet

zsúfoltszombat. g.a. kinéz belőlem egy szakdolgozatot. örömöm határos. t. fájdalma, tehetetlenségem, a tudat, h. birtoklom a szavakat, de bánni nem tudok vélük, ami kevés bánnitudásom van azt bármelyik pillanatban képes vagyok magam ellen fordítani(amint ezt meg is teszem)s mások ellen is, csapok és nagyvonalúan, mint afféle gém gázolok bele lelkekbe, finoman szólva is határ. meg kell állnom és elszámolnom. számot adnom, mérlegelnem, vallanom, ilyesmik. ég és föld határán úgyanígy az isten. de én mit? lesz-e szavam? elvárok, nem tűrök, dobálom a szavakat és elsírom az örök vámosnak tátogva, mint partonhal, hogy nincsszavam, és szégyellem magam kutyául.
máriamia prózát mond, majd bölcsességet is. nehéz, h. felnőtt. és még nehezebbek a pillanatok, amikor tudom, tisztán és félre nem magyarázhatóan megért.
ha vigasz, akkor ideírom, az ember önző, és bármilyen groteszk, de képes meghatódni saját magán. és igen ez gusztustalan, de hát van. végülis lehet örülni, hogy van gyomrunk, ami időnként azért felfordul. valami azért működik. önmeccs. nem vigasz, de én is játszom a bajnokságban...