nagyokat gondolkodom ebben a szeles-esős blablában.
ab arról mesél, h. szerinte az emberrel témák történnek meg. ab asszociatív gondolkodó. (most ez eleve paradoxon?) van úgy, h. nem értem, de egyáltalán nem, aztán rájövök, h. csak kihagyott egy lépést (ami a megértéshez elengedhetetlen...) amint ezt pótoljuk (ha pótoljuk!) minden simán megy. szóval témák. gyász és tehetetlenség ide vagy oda, sebes anyaölről és szótlan fájdalomról gondolkodva, egyszerre csak itt terem e. zárótanítása. a téma: Ómagyar Mária-siralom. Nyelek egy nagyot, mielőtt a véglegeset beadom, rezzenéstelen arccal teszem majd, amit kell. de nem, lehetetlen, mert közben -újabb téma!- beüt, h. ugyan, miért ne kapcsolhatnám ide a Piétát is. olvastam egy gyönyörűt. pilinszky ír az édesanyjának. megmagyarázza neki a versét. hogy az anyának, amikor kezei között tartja halott fiát, a legnehezebb, hogy kiöljön magából minden érzékit, mindent, aminek köze van a testhez, mert csak így tud eggyé válni a Fiúval. teszi ezt a halandó anya, akinek harmadnapra feltámad a fia.
beleremegek.
á. arról ír, hogy összeroppanok, de nem, mert ha, akkor azt már megtettem volna, feladta volna a testem, egyetlen pillanatra közel éreztem a halált, talán akkor igaz lett volna minden, de e. megijedt, és szégyelli gyávaságát azóta is.
éjjeli levelet írok, s eztán még lektorálok -jajdeszépszó, szakszövegfordításstilárisjavítása - pontosan- és fogadom, hogy hiányomat, gyászomat, acélfelületemet csiszolom, beépítem és nem terhelem ezzel a szöveget. mit bír a szöveg? és én ha azonos vagyok a szöveggel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szerintem meg így: