kontraproduktív

mert én tényleg akartam írni, minden nap, de aztán minden nap nem született ide semmi.

petri györgy: interjúrészlet - kíváncsiaknak.

tegnap államvizsga. napokig ízlelgettem a szót. hogy én akkor most bizonyítom be, h. a magyar köztársaság törvényei értelmében alkalmas vagyok arra, h. egyetemi diplomát szerezzek, magasabb fizetési osztályba sorozódom majd, szándékosan ez az első, mert a felelősség, az írástudók felelőssége, annyira megrémít, h. nem lehet ezzel kezdeni. hogy ezután senki nem mondja meg mit és mennyit. felhatalmaztak, h. én adjam a mértéket. és nem elég a saját létezésemhez mértéket szabni, rám bíznak majd emberpalántákat, akik annyira fogják az irodalmat mértéknek tekinteni, amennyire nekem sikerül elhitetni velük, hogy az irodalom valóban mértéket ad létezésünk tágasságához. s a költőknek, drága fiúknak, integetek elmenőben, mert annyi köszönnivalóm van. lenne. de megint a szó. drága wittgenstein barátom! ha valamiről nem lehet beszélni, akkor a hallgatás tiltó parancsa is értelmetlenné válik, nem?
de mindent nem szabad kimondani... mondom én h. kontraproduktív...
a drága s. tegnap, alig ismerem, de olyan jó mellette lenni. egy pillanatra el is veszítem a jelent. lehet, h. nem is ő van itt, hanem valami furcsa lény egy másik bolygóról, különös h. évekig látok valakit, millió benyomás, s most kiderül, h. ő is utálja spirót, és nagyon figyel, és van férfias szenzibilitás, és én ennek nagyon, de tényleg nagyon örülök. mellesleg okos. ez is hogy összefonódik nálam azzal hogy férfi. és nem fél. vagy legalábbis ezerszer jobban leplezi, mint én. ez is hogy összefonódik azzal, hogy férfi. figyelem magamban és magam körül ezeket az agyonbeszélt férfi-női szerepeket, szereplehetőségeket. meg t. szava, hogy önálló vagy, talán túlságosan is. én az, de milyen jó ez így. mert ezen túl meg mégis rohadtul nem. és ettől mérhetetlenül boldog vagyok.
g.a. úr 130 cm volt, és szekrényugrás közben nyúlott 50 cm-t. így nőttem én meg. mondja nekem. én meg magamban: minek is nőttem meg? a professzoraim azt mondják kollégák vagyunk. pedig de nem vagyunk. de milyen ünnepi ez is.
este búcsú a koliban, inkább cinikus vagyok, mint hálatelt. pedig inkább hálatelt vagyok, mint cinikus. így sült el. jó ez a debrecen, jó lesz innen elmenni.
többen sírnak, hogy köszönik az együtt töltött éveket, emlékeket, meg hogy nagyon rossz lesz nélkülünk. pezsgős röhögésem határt szab valaminek, amit lehet hogy ki kellene mondanom, de mégis csak annyit mondok, h. csinálja mindenki úgy ahogy neki jó. j. énekel, idióta tátogó száján csúnya hangok jönnek ki, csasztuskák böffennek ki lányocskák szájából, és hogy isten mindig ott van, akkor is ha baj van, mire én: vagy nem. tulajdonképpen utálom, ha nekem kell megmondani a tutifrankót, meg hogy reklámtáblát kell játszanom. nem tudok én semmit az életről. sem az irodalomról.
de igaza van hrabalnak, ez az élet végsősoron mégiscsak bolondulásig gyönyörű.