Különös

A cscs-bejegyzések nyomasztóan hatottak rám. Megszólítottak bennem valamit valahol egész mélyen. Azóta összaraktam a képet, mindjárt le is írom a lényeget, csak előbb - hogy tényleg a lényeget mutassam - két mondattal ki kell kapcsolnom az egészbőll ezt a különös, számomra ismeretlen cscs-t. Ugyanis az egésznek nem ahhoz van köze, amit írt, hanem a nevéhez. A hangzásához.

Marja bele magát a süvítő szél az omladozó vakolatba. A vályog mégis megtorpanásra készteti, , meg szertefoszlik a kilátszó nádszövetek sűrűjében is. Régi tanyasi ház, megszokta a viszontagságokat. Ritka, de hosszú, súlyos szemekben az eső ostromolja a falakat. Körül hatalmas, korábban értéssel művelt termőföldek, sűrű rendezetlen növényzetük felett, egy-egy elvadult gyümölcsfa ág-bogán át meg-megfénylik a horizont. Csendes villámok, alig-alig jut el a dörgés a parasztházig. Bent az olajlámpák poros fénye. Az az idő van, amikor nyugodtan veszi elő a gazda a vizespoharat meg a lőrét, mert tudja, már nem illik vendégnek érkeznie. Ott ülök hát, és egy pohár savanyú bor társaságában készülök az éjjel magányára. Tanyasi kosz. Avasodó zöldségek, poros ókrumpli szaga, elmosottan is zsíros edények. Kémlelek ki az ablakon, arasznyira sem látni az üvegen túl, csak a ritka villámok fényében mutatja meg magát néha a távoli országút. Ülök az érzéssel, csak nehogy, nehogy mégis valami vendég jöjjön. A horizont tiszta, sehol senki, csak a vihar rángatja sejtelmesen a fákat. Meghengerítem a poharat tenyereim között, nem, a nyugalom számomra már régen nem ismert. Segítene valamit a roszz, nedves burnót, de azzal nehéz elaludni. A mocskos olajlámpák annyi fényt adnak, hogy kisejtsem az arcom az ablaküveg tükrében. Hogy megöregítettek ezek az egyforma évek az egyforma estéikkel. A fáradt, hanyag szőlők leve sem segít megmaradni fiatalnak, a társaság meg végképp nem. Utolsó szolgám egy hetvenöt múlt özvegyasszony, alig tizenöt éve még megtettem rajta a férfi dolgát. Vén, gethes pára, évek óta várom hogy a rossz tüdeje nem bírja majd meg a telet. S még ennek ellenére is megcsinálja nekünk ezt a gyatra dohányt, és hátul majd annyit elszív, mint én. (...)
Kint nem akar nyugodni, s bár a villámok ritkulnak, egyre közelebbiek. Még egy pohár és begyötröm magam az ágyba. Mi a...? Valami szokatlan, valami vad forma mégis áthatol az ablakon... nem lehet kivenni..., felállok, közelebb megyek, egészen az üveghez dugom a fejem, de a sötétség teljes. És ekkor hatalmas, eszeveszett vilám súlyt le a közelben. Fényénél óriási, dühödt, fújtató állat feje jelenik meg arasznyira az üveg túloldalán. Nyáltól, verejtéktől és esőtől nedves a feje, pillanatra megfénylő szeméből égető, tébolyult fáradtság lüktet. Kihajtotta belőle a kocsis a lelket. Hátrahőkölök, s mire megfordulok a vendég már befelé zárja az ajtót. Jól szabott kabátja szinte száraz, felém fordulván veszi is le a drága kalapot, s közben köszönés nélkül, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. Mire a mozdulatnak vége, összetalálkozik a szemünk. Rövidebb ideig csak nézünk de végül elkapom a fejem, és elindulok két rendes pohárért.
- Hozzál jó bort is. - mondja otthonos nyugalommal a hang.
Szó nélkül indulok hátra, s mire felhozom hátulról a bort vendégem már helyet foglal az asztalnál, az asztalfőre ül, a gazda helyére, az én helyemre. Nem lepődök meg, csak egy kicsit löttyintem ki a bort amikor neki töltök, majd leülök melléje balról. Iszunk, és csak ő néz rám. Kimérten, üres tekintettel. Mindig várom az ilyen estéket, mégis nehéz megszólalni.
- Tudtam, hogy jönnöd kell.
- Régen voltam.
Csend. Minek beszélni, ha mindenki tudja, mi következik?
- Már csak az vénasszony van?
- Natasa. Hátul. A kamra mellett.
És szó nélkül feláll, betolja a széket, majd indul hárta. Még az ajtót is bezárja maga mögött. ... Egyetlen elnyújtott rekedt hörgés az egész. Sokkal hosszabbnak képzeltem. Azért csak kiiszom a poharat. Amikor visszatér, az ajtót nyitva hagyja, visszaül, s míg megigazítja oldalra fésült hajának kiugrott tincsét, töltök. Maga elé veszi a poharat, keze között fakó a vörös. Rámszegezi üvegfehér tekintetét.
- Elfogytak, barátom.
- El. - válaszolok, és mostmár nyugodtan nézek vissza rá.
- Jól ásd el.
Csak a szememmel jelzem, hogy megértettem.
- Te vagy az utolsó lélek itt. Ezentúl téged viszlek, mindig egy kicsit a véredből. Mindig itthagyok egy ilyen kis flaskát - mondja, és kitesz egy négydecis forma üvegcsét az asztalra -, idővel majd talán kicsit nagyobbat, amikor jövök, legyen benne a véred. Így is megteszi. Arra pedig még hagyunk időt. Megdolgoztál érte.
Aztán néz egy darabig, s várja, hogy szóljak. Csak nézek én is, meglögybölöm a pohárban a bort, majd odébbteszem, csinálok helyet az asztalon. Kabátja zsebéből elémteszi a sárga iratköteget, mutatja hol számozzam, hova írjam az özvegy nevét. De amint írnám, megállítja a karom. Szorítása masszív, értelmetlen lenne az ellenállás, és nem az utóbbi ok miatt...
- Ezt már a véreddel. - modja, s megcsillan üvegfényű szeme. Rövid pengéjű, tömör kést vesz elő, és nyelénél fogva nyújtja felém. - Fent vágd meg a karod hátul - mondja hangsúlytalanul -, ott könnyű elkötni, nem fáj annyira, és vért is ad rendesen.
Leveszem a kopott zakómat, és mintha mindig ezt csináltam volna vágom meg magam. Nehéz betűkké formálni a vért, mohón issza a vastag papír. Vendégem mereven, táguló pupillákkal nézi végig. Aztán oda sem furdul, úgy nyúl a borért. Megissza, másik kezében már ott is a papír, könnyedén teszi ki a pénzt az asztalra, feláll, még a kalap, és olyan szótlanul távozik, amint érkezett. Ahogy a kocsis a lovak közé csap, a fertelmes dögök éktelenül nyerítenek bele az éjszakába. Keresek valami rossz kötszert, de nem, ha már így vagyok, előbb megtöltöm valahogy azt az üveget.
(...)
Nézem a piros üveget az asztalon. Ez az élet színe, vagy a halálé? Még egy pohár bor is, aztán ma már, ma még nyugodtan alhatok. Bár az az egy kérdés sohasem fog nyugodni hagyni, vajon nem lett volna-e mégis jobb egyben eladni az összeset Csicsikovnak.