hétfőn reggel a férjem első mondata az volt, hogy szerinte idegbeteg vagyok. kikerekedett a szemem "hogy mi vagyok???" na nem úgy, kezdte, csak azért gondolja, mert rángatóztam éjjel, meg csikorgattam a fogam, és háromkor kirohantam a fürdőbe, hogy vérzik az orrom.
erre tényleg emlékszem. arra is hogy nem vérzett. meg arra is, hogy több napja sírva ébredek és elkések a munkahelyemről és szünetekben a vécében sírok. és rendszeresen eszembe jut -igaz már csak szarkasztikus lemondással- egyik tanítványom bevett mondata, itt a baj már nem kevés...
mennyire szánalmas faj a tanár! a fél lelkét eladná az ördögnek a népszerűségért.
mennyire szánalmas faj az ördög! "és a másik felét???"
ülök megfáradtan a dicső cyberuniverzum előtt, áve world! témazáró előtti gyakorló feladatsort állítok össze, meg-megcsap az iskolából hazahozott menzaillat, néha azt képzelem, hogy a lélegzetvétel is paradicsomos káposztát varázsol a gyomromba, körömágyamon krétapor, dünnyög bennem az osztály, a férjem mondata, szerintem idegbeteg vagy, vajon miért morzsolgatok minden órán krétát?
babitsot tanítok. vallomás helyett hitvallás. csöndben vannak. a fene egye meg, de el tudok érzékenyülni a 18 évesek csöndjétől. házi feladat, fogalmazzatok meg három dolgot, amiben hisztek. "bármi lehet?" bármi. "nem kell vallási dolog?" nem kell.
csak tudjad, hogy miben és miért...
"és tanárnő miben hisz???" darabos némaság.
végül kiszakad belőlem valami semmi, pedig szívem szerint azt mondtam volna, "én ebben a pillanatban hiszek" a fene egye meg, de el tudok érzékenyülni a megszállottságtól...
ez milyen szép így
VálaszTörlés