vigasz

ottlik géza is könyörtelen hozzám -mint ahogy én is magamhoz- mondataival elgáncsol, ám abban a pillanatban nyújtja is felém kezét, az irodalom jobbját, ha megengedi kisasszony, segítek. égi ajándék a süket rettegésben. medve gábor vagyok, tudom, bármit tesznek is ellenem, emlékképeim következtében létezem, vigaszt a trieszti öböl képe hoz, egyéniségem vigasza gyógyír magamnak magam ellen.
fáj a szeretet, fáj a reménytelenség, fáj, h. túlélek valami jóvátehetetlent; mégis alig fáj. vagyis inkább egészen csendesen fáj, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudom: ahogy szelíd galvánáramával átjárja a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá válik a talaj alaprétegződése, amin élek: a kimondhatatlan, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van - filozofál bébé barátom. időnként és helyenként hiszek neki.