A lélek kondenz-csíkja
már a mennyezeten,
de most feszül, ahogyan még soha,
a matráchoz a test,
most orditaná a szív, mikor hebegni,
dadogni se tud már: csak Itt! csak Itt!
a csukott szemhéj alól füst szivárog,
máglyán, mit gyűjtött hetvenhárom évig,
most hamvad el az utca, a lakás,
a vitrin, a dívány,
a fényképalbum, a
fiókok kacat kincsei,
s a törlőrongy, amit,
mintha a reggel zászlaját,
lobogtatott ablakán kihajolva - - -
holnap, holnapután
leveszik majd kezéről,
le az infúzió bilincseit
s megnyílik a szabadulás
rettegett kapuja. (Zelk Zoltán, a szomszéd kórteremben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
szerintem meg így: