kagylók

meggyőztem magam. bár ez volt a legnehezebb.
hogy nincs szüksége rám.
nem is mondom, mert nem hiszem.
apám mindig emlegette halandó embernek véges tudással fel nem fogható
mi férfi és nő közt végbemegy.
ma mégis. süt a nap. az időformák kabátjai ott sorakoznak a fogason.
anyám haldoklik, megsárgult fényképek ásítanak egy kék dobozban, három fiam az udvaron futkász.
gyerekes megszállotságból eltöredezett kagylódarabokat gyűjtögettünk évtizedekig, s most mikor már kisebesedett a zsebünk, most hogy már nem fontos a fontos, újra hát.
legyünk barátok.
mondom, de nem hiszem
hogy értelmet adhatnánk utólag az életnek.
olyan ez, mintha csak felmentenénk magunkat, amiért akkor, ott, képtelenek voltunk jelen lenni.
van út, hóból. van szán, fájdalommal. van szél, jóságos-felejtő, elfújja az éveket.
tél. megint itt ülsz mellettem.
klasszak a fiaid - mondod.
magunkról beszéljünk. anyám hamarosan meg fog halni. mostanában sokat gondolok rád.
a fádra, mely az én fámmal nőtt. a halálra, mely először együtt ért bennünket.
(...)
de azért tudod ugye, hogy az, akkor, igenis az volt. csak féltem tőle. nagyon.

megöregedtem. szoktatom szívemet a csendemhez, hamarosan végleges lesz.
a kagylók darabjai elvesztették élüket, végül mindenből nem marad semmi csak a barátság melege. még fölhívlak hogy elmondjam.

s már nem mondom, de tudom.