sivatagi imádság délidőben

"Szeretett Atyám! Most valamennyi szétszóratott
lelki képességemet összeszedem, hogy papírra
vessem mindazt a gyötrelmet, amit lelkem érez."

Atyám, szerelmes istenem! érzem.
igen, eltökélten azt gondolom, hogy adósságodat törleszted.
nem hiszem el, hogy nem veszed észre, világod tele van ellentmondásokkal.
varjak szállnak ablakom előtt. sötét lesz tőlük a világ.
halált hozó fű terem, gyönyörű szép szívemen.
könnyú neked. fentről nem látszik az élet egyenetlensége.
fentről csak a van. az valóságos.
de ha itt lennél, ha szeretnél egy nőt, és ő egyszer csak halott lenne, és nem lenne rá magyarázat, akkor értenéd.
mert éreznéd, hogy nincs egyes szám első személy.
és beleőrülnél a tudatba, hogy nincs és soha nem is lesz mi.
nem tudod mit csinálsz. teszed, szív nélkül, hogy neked jó legyen.
és adod a feladatot, tedd szebbé a világot, olts vadócba rózsát, és add tovább az életet és dicsőítsd a szerelmes istent, és nem adod vissza, akivel.
és nem adod a vágyat, hogy élni jó. és szó nélkül elviseled, hogy hordozom a hervadást, de eszed ágában sincs kivenni ebből a világból.
töredelmesen bevallom neked atyám, hogy fáj, nagyon fáj.