sivatagi imádság a csillagok alatt

Szeretett Fiam! Most valamennyi szétszóratott
lelki képességemet összeszedem, hogy papírra
vessem mindazt a gyötrelmet, amit lelkem érez

és íme ködöt bocsátok a világra, hogy ablakod elől eltűnjék a sötét
szíveden ne sarjadjék fű, halált hozó.
lelkem, mely egykor a vizek fölött lebegett, és teremtett nőt s férfit,
és látta, hogy jó, most kietlen puszta, kórók állnak sorfalat a tompa fájásnak.
hidd el szerelmes gyermekem, mindennél jobban szeretlek, néked teremtettem mindent színt, minden illatot, és érteni akartam az érzést, ezért adtam fiamat s vettem ki a földi létből. hogy fájjon.
végtelen időm földi végességednek párja, nem ellensége.
az úton végig kell menni. e földi idő eszköz csupán az ember átistenülésére.
még egy kis idő...
amikor formáltam a lelkedet, nem volt még testecskéd, volt egy pillanat. változtatni akartam. de úgy símult lelkecskéd ujjaim közé, hogy tudtam, lesz erőd és lesz akaratod. és amikor szóltam kis lelkedhez, kis valódhoz, emelkedett lettél. nem volt szó, csak érzület, és súgtam, válassz testet. sárból, napsugárból gyúrt ruhácskádat gondolkodás nélkül öltötted magadra, s már menni akartál. de kezem nem engedett.
előbb nézzük végig a földi életed, a fordulópontokat, és bólints rá, akarod-e így is. bizsergett lelkecskéd a tenyeremben, úgy nevettél. úgy bíztál bennem, azért. s már nem emlékszem, láttál-e mindent, csak azt tudom, bíztál bennem, és menni akartál.
sóhajtottam, s te félútból még jelezted, ha szárnyam törik, visszajövök...
huszonnégy földi év telt el azóta.
csak ritkán szólsz, pedig várom...
ezért küldtem őt, hogy gyógyítsa megtépázott szárnyaid, s most hogy vége, ketten maradtunk.
szeretném, ha leülnél és néznéd, csak néznéd azt a csipkebokrot...