menthetetlenül...

csak álltam az erkélyen és kényszeresen kutakodtam egy jóravaló szókép után.
menthetetlenül tavasz van. tegnap még kételkedtem, a vágyott valóság illúziója gyakran eltorzítja a tisztánlátást, de ma igazolt az emlékezet.
kiskoromban kicsi voltam. nem értem fel az anyagondolatig, a mondatot "mától hordjuk az átmeneti kabátot" úgy fogadtam, mint a kinyilatkoztatást.
a világmindenség igazolva volt attól, hogy az anyagondolat kinyilatkoztatás.
honnan tudja az ember, hogy tavasz van?
gyerekként tavasszal figyeltem a felnőtteket. olyan sosem volt, hogy mindenki egyszerre váltson kabátot, ezek szerint az anyagondolat egyszemélyes kinyilatkoztatás.
ezek szerint akkor van tavasz, amikor ősz van.
vörös és sárga falevelek közt vijjogó vércsemadár az anyagondolat.
óarany-vér testmeleg avarszag tollhullató tánclépésekben feslik le testedről énem.
tavasz akkor van, amikor a megbocsátásról olvasok és sírok.
tavasz akkor van, amikor éjjel kinyitom az erkélyajtót és az illattól hevesebben ver a szívem. tavasz akkor van, amikor végre bátor vagyok leírni, hogy a barátság több.
tavasz akkor van, amikor nem fejezem be a mondatokat. tavasz, mikor az anyagondolat emléke mosolyt csal az arcomra, még fagy, de mától hordjuk az átmeneti kabátot, mikor a téli hallgatás olvadni kezd, s gyilkoló késem hegye, mit önvédelemből hordtam, önmagától kicsorbul. mikor átimádkozva egy kapcsolatot, önösségem csepegő eresszé változik.
és tavasz, mert az arcomon telelő fájás kicsorduló könnye, már nem enyém.