...mert a hasznosítás módja kényes

...és mintha Ágneske a lényeget fogná meg. Motiváltság ide vagy oda, dolgozni, de úgy intenzíven érdemben dolgozni, nehéz. Régóta foglalkoztat, hogy hol is van az egészséges optimum aközött a motiváltság között, ami sikervágyból fakad és aközött, amit a kudarc elkerülésének vágya gerjeszt. Egyáltalán milyen pszichopatológiás jelenség az, ha valaki azért és úgy válik sikeressé, hogy folyton bizonyítani akar, de nem "pusztán a bizonyításért", hanem, hogy ne érje kudarc.
Vagy nincs is optimum? Az ember végül egy homokos vizes síkra ér, és ott eszmél, hogy széljegyzetek mentén élt???
A másik attitűd, amit igen csak szeretek, az az átlagostól való rettegés. Nem félelem, ez több.
A középszerűség mattopál némaságától, ments meg Uram minket!

Ma Tehetségnap volt a gimiben. Valahol ez is annyira gondviselésszerű. Hogy épp ma, amikor napok óta próbálom a szerveimet (úgymint szív, agy, gyomor) összekaparni a szétesett óravázlatok romjai alól, akkor ma van egy olyan próbám, ami után méhemig megrendülök. Ezektől az áldott-átkozott iskolásoktól. Amikor elhiszik, hogy van értelme. Amikor nem kell kérnem, mert elém jönnek, hogy "akarom". Ahogy építgetik magukat szavakból és helyzetekből öntudatlanul. Amikor végzős fiúk azt mondják válaszul a miértre "mert te mondtad, és elhiszem". Talán ez az egész tehetség másról sem szól, mint állandó körforgásban lenni. Adni magadból és keresni magadnak. Osztani magad, hogy így sokasodjál...
És ha már ez, akkor még ez is:


Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.



Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.



Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.