Csehovval az élet

Nem tudom, mikor betegedtem meg. Ahogy múlnak az évek, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez egy fertőzőbetegség. Nem fáj semmim. A szívem hevesebben ver, megváltozik a hangom, hirtelen vágyaim lesznek, amikről aztán tudom, hogy senkinek nem szabad elmondani, mert azonnal nevetségessé válok. Félni kezdek minden embertől. Nagyokat sóhajtok, elhibáztam, új formákra vágyom, Moszkvába szeretnék menni.
Kedd éjjelente állok a peronon. Izzad a tenyerem. A szívem a torkomban dobog. Megérkezik a moszkvai vonat, remeg a térdem. S még mielőtt bátorságot gyűjtenék,
a sóhaj bebetonozza magát a peron köveibe, a vonat pedig elindul.
Mielőtt elkezdtem Csehovot tanítani, megnéztük az Ivanovot színházilag. Fújt a szél, ami nálam szimbóleumon(!) túl mitologikus hálóruhát is visel, és akkor azt kérdezi tőlem egy férfi, hogy akkor ez most tragédia vagy komédia? Sajnos műértő és tudta jól, hogy provokatív a kérdése. Nem emlékszem, hogyan válaszoltam. Most azt mondom, ez az élet. És a héten ezt már másodjára. Sajnos a diákjaim nem annyira diszkrétek, mint a férfi. A dialógus a következőképpen zajlott le. Miután tragikum és komikum esztétikai minőségeit egyaránt példákkal igazoltuk, valaki mély álomból ébredve azt kérdezi:
- Most akkor ez tragédia vagy komédia?
- Ez az élet.
- (Röhögés) Szerintem Tanárnő szerelmes Csehovba.
- Nyertél!
- Nyertem? Az király! De most ez komoly? És nem tetszik haragudni???