álmomban pistával

most, hogy egy időre felfüggesztődik az irodalom, mint kenyérkereset, s helyébe lép az irodalom, mint szenvedélybetegség, a tudattalanom azonnal üzen. valójában mérhetetlenül boldog vagyok. még ettől az átok blogolástól is. amikor elfoglaltuk a szobánkat, délután négy óra volt, de a házban teljes sötétség. fekete brokátba csavarva íme az élet. a redőnyök régiek, zsinórjuk foszlik, az ablaküveget légypiszok borítja. bátortalanul kérdezem, lehet? s a redőnyre mutatok. hogyne, bár ez itt nem szokás. a nő sarkon fordul, kimegy. maradok a tétovaságommal, hogy akkor tegyem-e meg mégis. lassan nyúlok a zsinór után, s amikor leleplezem az ablakot, előttem a nyílt tenger. a házinéni még utánam szól, innen a legközelibb a balaton, de utána a nyílt tenger következik, pillanatnyi zavarom után nyugtázom, karnyújtásnyira és szemtávban a boldogság. a konyhában tejeskávé illat, a nő kedvesen kérdezi, találkoztunk-e már pistával. tudtommal senki nincs a házban rajtunk kívül, válaszolom. a nő sokat sejtetően mosolyog. pista mindig itt van. erre a konyhai ágyhoz lép, s elkezdi lehámozni a takarókat az alvóról. előttem áll örkény istván. az első gondolatom, hogy csak ki ne derüljön, hogy foglalkozom irodalommal. találós kérdést tesz fel. melyik az a művem, melyben a nem-euklidészi matematika mellett foglalok állást. hosszan nézek rá. némaságom metruma egyre erősebben lüktet. szívem a torkomban dobog. pista szeme véreres, az enyémet a könny homályosítja. a szinopszis. vágom az arcába, s kirohanok, hogy engem még így nem alázott meg senki. szép életem