tejfoggal kőbe

Elmúlt felőlem a "félhét" és képileg terhelt meg.
Elkezdődtek a próbáink debrecenben, egyetemistákkal játszani jó, hétfőn kifejezetten kellemes, van ugyanis vörösbor, szalonna és hagyma, továbbá júlia narancssárga csíkos pizsamában. Van két óra alvás, ez épp annyira elegendő, hogy megálmodjam, nagyváradon játszunk, betegre röhögöm magam a rendezésemen, tudom, hogy jó és élvezhető, ám a tisztelt nagyérdemű faarccal ül végig három felvonást. Vért verejtékezve ébredek. Kedden Nabokovot olvasok, látszólag boldog vagyok, okos férfiaktól tanulok. Éjjel szenet fejtek és vasat olvasztok. Szerdán Kassákról tanítok. Szintén szerdán meglátom Tamás szemét, éjjel pedig, három óra alvás után arra ébredek, hogy Oidipusz térdel az ágyam mellett, símogat, vérző szemgödréből valami meleg csurog a kézfejemre.
Rohanok a vonathoz, gyorskávé az állomáson, Pilinszky reggeli imádság gyanánt.
Délelőtt 30 kamasszal beszélgetek, mondhatatlanul elfáradok, sírok a szentmisén.
Délután próba helyett elemezzük a színjátszókkal az elmúlt hónapot, eldől, hogy nem lesz passió, kishíján belehalok.
Az önsorsrontás szerintem az, amikor az embernek van tudása arról, hogy be van zárva a Hét Toronyba, mégis nekirugaszkodik. Magamat mindig kitakartam, sebemet mindig elvakartam. És nem tudom megfejteni, tejfoggal kőbe miért?