éjjeli levéltöredék színházról

Úgy telt a hét, mint egy jól megírt skizoregény. Kicsit gólyakalifa, kicsit éberálom.
Nappal tanítani próbáltam, éjjel próbáltam. Telnek ezek a napok. Amint esteledik súg kosztolányi "egy keltőóra átketyeg a csöndből, ébredj a valóra".
Gépiesen ülök vonatra minden este, és minden éjjel mintha meg is érkeznék.
Minden éjjel alapvető dolgokat kérdőjelezek meg, és minden hajnalban úgy ébredek, hogy akarom. Áldott kontraproduktivitás!
Volt egy rendkívül talányos találkozásom. Pár mondatot váltottunk csak az illetővel. Okos ember, számomra hiteles, alkotó, mentor. "Azért görcsölsz ennyit, mert nem vagy zsidó" Hát, valóban nem vagyok. De nem is nagyon tudok mit kezdeni ezzel. Mert ha igaz is, hol segít ez rajtam? Ha tudatosítom, hogy számomra ezért nehezebb, akkor kevésbé leszek görcsös? Nem bántana a talány, ha nem éreznék benne valami nagyon mély magyar mentalitást. A mély magyar jelzőket nem pejoratív értelemben használom. De napok óta ezen gondolkodom, hogy mit jelent az, hogy nem vagyok zsidó, és alkotok.
Az, hogy nagyon sokat tanultam színházról, és színháznézésről, áldott-átkozott állapot. Mert ösztönösen érzem, hogy mi jó, ugyanakkor azáltal, hogy alkotásra adtam a fejem, minden elmélet negligálható. Mert a tudás, nyilván dolgozik bennem, de a "csináláskor" a saját út keresése válik fontossá. Sőt, csak az a fontos. ömagam önkézzel áldozom önsíromba. és végigélem a feltámadást. Mert valójában erről van szó. Egy hagyományban elhelyezni magad, bőröndödben a létezés alapkérdéseivel, hogyan volt eddig és hogyan tovább?
Van egy kedves anekdota, Brook írja le a Változó nézőpontban.
Isten – szól a mese – a teremtés hetedik napján azt tapasztalta, hogy halálos unalom uralkodik mindenek felett, és akkor rájött, hogy a valóságnak van még egy ki nem próbált aspektusa: képes önmagát imitálni. Így teremtette meg a Mindenható a színházat.
Angyalai segítségével megüzente az embereknek, hogy a színház lesz az a hely, ahol az emberek bepillanthatnak a szent misztériumokba, de egyúttal az is, ahol jól érezhetik magukat. Az emberek lelkesen nekiláttak a színházcsinálásnak, ám kezeik között minden porrá vált, és idejük nagy részét vitákkal töltötték. Nem tudták eldönteni, hogy a színészek, az írók, a rendezők, a festők vagy a zenészek munkája fontosabb-e. Egy napon aztán rájöttek, hogy vitájuk nem vezet sehová, ezért megbíztak egy angyalt, kérjen segítséget Istentől.
A Teremtő hosszasan gondolkodott, aztán egy piciny papírlapra felírt valamit, és dobozba zárva elküldte az embereknek, mondván: „Minden itt van: ez az első és utolsó szavam.”
Az emberek izgatottan várták, mi olvasható a papíron. „Érdek” – olvasta föl az angyal. „Érdek?” „Ennyi az egész?” – kezdtek zúgolódni, nevetgélni az emberek. „Minek néz ez minket?” „Mintha nem tudnánk...” – gerjedtek haragra. Az angyal elmenekült, és – mint Brook mondja – ez volt az egyik ok, amiért Isten elvesztette tekintélyét teremtményei előtt.
Néhány évezred múltán egy szanszkritul tanuló egyetemista, aki egy színház takarításából tartotta el önmagát, megtalálta ezt az epizódot az egyik antik szövegben, és elmesélte a társulatnak. Most azonban nem nevetett, nem zúgolódott senki.
„Érdek. Érdekeltté tenni. Érdekeltté kell tennem másokat. Nem tehetek érdekeltté mást, ha én nem vagyok érdekelt. (...)” Érdekeltté tenni érdekesen mindenkit, a közösséget - gondolkoztak tovább a szó értelmén. „Mindezt a megfelelő ritmusban.” „Ritmusban?” „Igen, mint amikor az ember szeretkezik: ha az egyik túl gyors, a másik túl lassú, nem érdekes az egész.” Aztán arról kezdtek beszélgetni, vajon mi lehet igazán érdekes. Néhányak számára az „érdek” az élet azon aspektusaira vonatkozott, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a lét, a sors, Isten és az isteni törvények témáihoz. Mások szerint a színháznak a helyes életre kell nevelnie, míg megint mások a szórakoztatást tartották fontosnak. „Talán mindezeknek egyszerre kell jelen lenniük” – szólalt meg a diák. „Úgy, hogy érdekes legyen...” – tette hozzá valaki.
Ekkor a vitázók az érem másik oldalát kezdték el vizsgálni: a „nem érdekes” vonzerejét, azokat a furcsa társadalmi és pszichológiai motivációkat, amelyek arra indítják a közönséget, hogy oly nagy hévvel tapsolják meg azokat az előadásokat, amelyek igazán nem érdeklik őket. „Ha legalább tudnánk, mit jelent valójában ez a szó...!” „Ezzel a szóval - mondta valaki - nagyon messzire juthatunk...”
Brook végső története valójában az első is. Egy színházi tapasztalat végpontjaként a kezdetekről beszél olyan idő-teret hordozván, ami számos vagy megszámlálhatatlan irányt mutat föl. Az ember nem megérkezni látszik, hanem útnak indul a „nagyon messzire jutás” reményében.
Hajnal van. Boldog vagyok. Már múlik is...