vasárnapi

a délelőttünk elázott. szó nélkül néztük anyámat, amint madártestét ide-oda forgatja a méretes vászonhálóingben. z. megjegyezte, nagy rá. mosolyogtam. tudom, hogy nagy rá. de két hét alatt fogyott le. végül is mindegy, motyogta z. zavarban volt ha végiggondolta a helyzetünket. anyám testétől. attól, hogy esténként együtt fürdetjük. attól, hogy megritkult anya szőrzete, kihullot a haja, hogy már nincs melle, különös szagú lett a teste, és attól is, hogy gyakran megcsókolom anyám testét. anyám ilyenkor mosolyog. z. pedig elfordul. én meg nem tudom kit sajnáljak jobban. z.t, mert mégiscsak a férjem, rossz neki ez a halálintimitás, vagy magamat, hogy z., aki a férjem, nem bírja majd elviselni, ha az én testem is ilyenné válik. ebédelünk. azon kapom magam, hogy sírok. észre sem vettem. z. fölállít, magához húz, és az izzadságszagú pólójába belesírom anyámat. némán. és akkor szól, hogy még mindig esik. és ha az megnyugtat, akkor szeretkezzünk. nem, rázom a fejem félősen, most nem. látom rajta, fáj neki. nem kezdek el magyarázkodni. mintha viaszba lenne öntve a testem. nem reagál az érintésre. csak belül szorít valami. gyermekkoromban éreztem hasonlót, amikor rámborult egy szekrény. betört a homlokom. hallani véltem, amint csöpög a vérem a parkettára, és nem emlékszem, mi volt erősebb, a várakozásom a megmentőre vagy a vágy, hogy meghaljak. kilenc éves voltam.
z. este meccsre megy, valószínűleg meg van sértődve.
esik. egész délután egy fotelben gubbasztok. két dolog lüktet bennem. anyám halála és a kisbaba.
egyedül fekszem le. zuhanyzás után megsimogatom a hasamat. altatódalt dúdolok. z. fél háromkor jön haza. részeg. ügyetlenül ledobálja a ruháját, majd lefekszik. nem szól. érzem, ahogy helyezkedik. mellkasát a hátamhoz nyomja, kezét becsúsztatja a pólóm alá. nem merek megszólalni. viaszbáb. pár percig próbál még belém életet csiholni majd káromkodik és elalszik. egész hajnalban a kisbabára gondolok. hogy miért épp hozzánk? csend van. reggel már nem esik. anyám hét órakor meghalt.